Néha pont az támad hátba, akiről nem is gondolná az ember

2013 szeptember 15. | Szerző: indigoedi

Tegnap este elmentünk vacsorázni EM-mel. Amíg a vacsira vártunk, EM megmelítette, hogy nemrég beszélgetett az egyik legjobb haverjával, ZÉ-vel – valami közös és rendkívül férfias tevékenység közben. Persze ebben semmi különös nem lenne hiszen a pasik is szoktak beszélgetni egymással. A gond csak az volt, hogy ZÉ rólam beszélt és a barátnőjéről, PÉ-ről, illetve PÉ rólam (és a munkámról) alkotott véleményét osztotta meg az életem párjával. Hát, ez a vélemény cseppet sem volt hízelgő. A vacsorát úgy fogyasztottam el, hogy majdnem felrobbantam a dühtől, és még több részletet követeltem EM-től, aki szerintem kb. a vacsora felénél már totálisan megbánta, hogy egyáltalán szóba hozta az esetet. Ezt egész végig sűrűn hangoztatta is, majd megígértette velem, hogy nem mondom el senkinek. Köszi…jófej vagy.

Hogy min húztam fel magam annyira, hogy még két cigit is elszívtam (egymás után)??? (pedig tényleg le akarok szokni) Hát, PÉ és én ugyanott dolgozunk. Én középvezető vagyok a cégnél, ő pedig félig-meddig a beosztottam. Azért mondom, hogy félig-meddig, mert nem csak én ad(hat)ok neki feladatokat, hanem két másik középvezető is. Mikor odakerültem a céghez, én végeztem annak  a munkának egy részét, amit most ő csinál. Amikor az elődöm távozásakor előléptettek, megkérdeztek, hogy tudok-e valakit, aki alkalmas lenne a helyemre. Én pedig beajánlottam PÉ-t. Volt feladatom, amihez ragaszkodtam, de sok mindent – szép lassan – átadtam neki. Természetesen ettől nekem nem lett kevesebb dolgom, sőt. De úgy gondolom, hogy amíg valaki el tudja végezni a feladait napi 8 órában, addig semmivel sem dolgozik többet, mint más, szóval nem fogadom el senki panaszkodását, hogy mennyi dolga van, amíg nem látom, hogy hazahordja a munkája egy részét, vagy benn marad túlórázni. Nála ez SOHA nem fordult elő. Most mégis azt kell hallanom vissza a férjemtől, hogy ez a hülye pics@ arra panaszkodik, hogy ő mennyit dolgozik, mindent ő csinál helyettünk, miközben mi csak vihogunk egész nap. Bocsánat, hogy nem ülök egész nap fapofával, és nem kussolok 8 órán keresztül. És sajnálom, hogy a kollégáimra nem idegenként tekintek, és megosztom velük az örömömet, bánatomat, dühömet, jókedvemet. Nem tudom egyszerűen felfogni, hogy jön ő ahhoz, hogy azok után, hogy pályakezdőként, szakirányú végzettség nélkül munkát szereztem neki, kiharcoltam neki egy fizetésemelést, és folyton dícsértem az ügyvezetés előtt az értkezleteken, ilyet mondjon?!?! Nem vártam tőle sosem azt, hogy hálálkodjon. Mert örültem, hogy segíthettem. De az örömöm itt véget ért.

Ja, és a “legszebb” az egészben, és amiért elszívtam azt a bizonyos második cigit is, hogy EM az első cigi felénél megemlítette, hogy ZÉ a végén azt mondta, hogy reméli, hogy mindkettőnket (engem és Tikét, az irodatársamat) kib@sznak, mert megérdemelnénk. WTF???? Ezt. Mondta. A. Férjemnek. Rólam. Ez most tényleg ennyire hülye, vagy csak úgy csinál? Persze rögtön megkérdeztem EM-et, hogy erre Ő mit lépett, de az én konfliktuskerülő párom szelíden figyelmeztette ZÉ-t, hogy azért ezt még sem kéne. De nem akart összeveszni vele. Igazából én sem ZÉ-re haragszom, mert persze, hogy a barátnője mellett áll, és ő csak azt az igazságot ismeri, amit tőle hall. És én nem mondhatom neki, hogy azért ez nem egészen így van, mert megígértem EM-nek. De attól még utálhatom PÉ-t, és szidhatom EM-nek a háta mögött. Még ha ettől éppen olyan is leszek, mint ő, kárpótlásul most egy darabig megteszi. Aztán úgy is ráunok.

Hello Világ, itt vagyok!

2013 szeptember 14. | Szerző: indigoedi

Egy átlagos kisvárosi nő vagyok. Tulajdonképpen semmi különös nincs bennem. Tele vagyok hibákkal, amiket megpróbálok javítgatni, több-kevesebb sikerrel. Így aztán a legtöbbel megtanultam együtt élni én is, meg EM is, a férjem :). Nem kell rögtön óriási hibákra gondolni, nem vagyok én pszihopata! Sőt, semmilyen szélsőségesség sem kínoz. Csak emberi hibáim vannak, mint mindenki másnak. Pletykás vagyok. Egy kicsit. Ja, és nagy a szám. Nagyon. És úgy általában nem nagyon tudok titkot tartani. Na, ez viszont nem jó. Ezért már régóta gondolkodom rajta, hogy naplót kellene írnom, de mindig ott motoszkálna bennem, hogy mi van, ha megtalálja valaki. Ha meghalok, vagy ilyesmi. Így aztán erről a tervemről letettem. De annyit hallani az internet névtelenségéről, és nem hagyott nyugodni a gondolat: blogot kellene írnom. Mindenről, amit nem mondhatok el. Vagy mert megígértem valakinek, hogy nem mondom el senkinek, vagy mert megbántanék vele embereket, vagy mert megütném a bokámat miatta. Hát ezek az én okaim.

Nem mondom el senkinek, inkább leírom mindenkinek.